Egész életemben szerettem volna egyszer eljutni Velencébe. Fiatalon olvastam – persze magyarul – Thomas Mann – Der Tod in Venedig című remekművét. A történelem órákon belém vert történelmi Velence kép mellett, később megragadta a fantáziámat a 80-as évek egyik híres fényképezőgép gyártó cégének reklámkampánya, mely gyönyörű fekete – fehér képeken mutatta be a karnevált, a maszkok forgatagát. A mindennapi hírek alapján pedig úgy tűnt, hogy Velencében az egykor büszke, arisztokratikus, dekadens városban sietősen tovatűnik a dicsőség, egyre fogy a lakosság, süllyednek a paloták és a tengerszint emelkedésénél csak a turisták számának növekedése gyorsabb.
Két éve, számolva a turista áradattal, februárra időzítettük a velencei utazásunkat, de arra az elképesztő időjárásra és sokaságra nem számítottunk, ami fogadott minket. Szél, eső, hideg és amikor épp nem esett, Szent Márk tér – tömeg, Rialto híd – tömeg, Dózse-palota – tömeg. Egy idő után vettük csak észre, fogy az áradat, felőrli a turista hordák elszántságát a barátságtalan fogadtatás, az ítéletidő. Minket is elkapott egy furcsa melankolikus hangulat, csak sétáltunk az esőben az elnéptelenedő utcákon. Nem hiszem, hogy tudatosan kezdtem el fényképezni, csak lassan állt össze bennem a múlt és a jelen, a dekadencia, a szomorúság, az elmúlás, az üresség. A néptelen utcák, a lepusztult csatornák és a koporsót szállító motorcsónak már egy másik Velence felé mutatott, bár boldog tudatlanságunkban mi sem sejtettük merre.
Most, amikor a koronavírus szinte eltiporta Olaszországot és Velencét, különös érzés fog el e képek láttán. Eszembe jut Thomas Mann és az elhallgatott kolera, az elbagatellizált járvány és az, hogy Velence nem ezt érdemelte volna. Ahogy az egész világ sem.
Szöveg és fotók: Pataky Zsolt
